A borvidék

A szerémi borvidéken évezredek óta folyik a bortermelés. A kedvező klimatikus viszonyok valamint vulkáni és üledékes talajok, kőzetek keveréke, a megfelelő földrajzi fekvés, mind-mind a szőlőkultúrának kedveztek.

Kelták, rómaiak, hunok, avarok, majd magyarok termelték a szőlőt és szűrték el a bort a Tarcal-hegyen. A honfoglalástól-Mohácsig virágzó magyar királyi borvidék.

Érdekesség, hogy több római császár is Szerém (Szirmium) szülötte, a Pannóniai szőlők visszatelepítéséről híres Probust is beleértve.

Ők a tarcalt Mons Almus-nak nevezték. Talán innen eredhet a rövid ideig használt magyar elnevezése, az Álmos-hegy , tisztelegve ezzel Álmos vezér emléke előtt is. Innen származott Szent Demeter is, aki a 18. századig főszentjeink közé tartozott, és látható a Szentkoronán is. Emellett illik megemlíteni azt a 62 ókeresztény vértanút is, akik szintén Szerém szülöttei voltak.

Számos szőlőfajtának származási helye Szerém, illetve Szerémség közvetítésével jutottak el más borvidékeinkre is. Ilyenek a  Furmint, Szerémi  Zöld, Bakator, Ezerjó,  Kövidinka, Mézes Fehér, Vadfekete,  stb. Innen terjed el a Kadarka, amely a törököktől átvett fajta, már az 1440-es években jelen van. Ekkori feljegyzés számol be arról, hogy a fajtából a Táncos dűlőben Főbor készült. Tehát a fajta már a rácok betelepülése előtt Magyarországon volt. Vélhetően az akkor már régóta honos héjonáztatásos édesbor készítés volt a technológiai alapja a kadarka erjesztésének is. Továbbá Szerémből terjedt el a Sárgamuskotály (Szerémben  Szagos fehér volt a neve) és a Bouvier fajta is.

Széles választékban készült a szerémi bor. Megtalálható volt a száraz fehérbor, félédes és édes fehérbor, száraz vörösbor, ürmös bor, de a kadarka aszú is. Mivel a dűlők és völgyek nagy része a Dunára néz, így a magas páratartalom rendkívül kedvez az aszúsodásnak.

A termőterületek három minőségi kategóriába voltak és vannak sorolva, s mivel a dűlők nevei ma is hordozzák a magyar származásukat, ennek alapján a kasszifikáció is török előttinek tűnik. Ezen kívül a minőségi besorolásuk ideje mindekképpen a borvidék fénykorához kellet, hogy kötődjön, tehát 16. század előttre.

A borok négy minőségi osztályba voltak sorolva:

1. Kisbor-vélhetőleg egyszerűbb adottságú területek ültetvényéről szüretelve, vagy jobb adottságú terület, de még fiatal ültetvényének a termése.

2. Középső bor-jobb adottságú dűlők terméséből, vagy a legjobb területek fiatal ültetvényéről szüretelt szőlőkből elszűrve.

3. Nagybor- kizárólag a legjobb dűlők, jó évjáratú száraz borai, beállt termőegyensúlyú ültetvényekről.

4. Főbor-első és másodosztályú területekről szüretelt félédes vagy édes fehér illetve vörösbor.

Bizonyára az évjáratok hatásai is beleszóltak a besorolásba.

Eme négy minőségi kategória felemlítése megtalálható egy 15. századi perlevélben is, ahol maga Hunyadi János Magyarország kormányzója volt a bíra.

Nagy Lajostól-II. Lajosig a hatalmon lévő királyok kiváltságlevelekben erősítik meg a szerémi borkereskedelmet, olyan külön jogosítványokkal, amilyenekkel az ország többi borvidéke nem igazán rendelkezhetett. Óriási mennyiségben szállítottak külföldre is, enne a bonyolításában a szegedi borkötők és a felvidéki kereskedő városok játszották a főszerepet. Ebben az időben a második legdrágábban mért bor a jobbféle egri volt, de ez is csak harmadáért kelt, mint a szerémi.

Mátyás király is a szerémi borért rajongott, amit abban az időben Karomi (a mai Karlóca volt a borvidék központja, ahogyan ma is) borként is tisztelek, és a visegrádi palotájának szökőkútjából is váltakozva, szerémi fehér és vörösbor folyt.

Saját hordóval is rendelkezett a borvidék, a szerémi hordó űrtartalma hozzávetőlegesen 250 liter volt.

Minden korabeli elbeszélő és okleveles forrás tanúsága összecseng Oláh azon állításával, miszerint a szerémi bor még az élbolyból is messze kiemelkedett. A középkori Magyarországon az Al-Duna és a Száva közti „félsziget” keleti részén, a Tarcal (ill. Álmos-hegy) lejtőin érlelt szőlő adta a legízletesebb nedűt.

A szerémi bortermelés lehanyatlása után a két dél-dunántúli megye termőhegyei vették át a vezető szerepet a belkereskedelemben. A Szerémség virágzásának az 1521. és 1526. évi török támadások következményei (egyebek mellett a magyar lakosság elmenekülése) vetettek véget. Persze nem egy csapásra, hiszen a Németalföldet kormányzó Mária királyné még 1550-ben is számított rá, hogy magyarországi hívein keresztül hozzáférhet kedvelt italához.

A karlócai békét követően lassan indult el újból a termelés, és az akkorra többségbekerült betelepült rácok mellé kezdett visszaköltözni a magyarság is, valamint nagy számban költöztek német ajkúak is a borvidékre.  A trianoni békediktátumig a borvidék 22.000 hold szőlőig bővült, majd pedig következett a lassú hanyatlás, ami oda vezetett, hogy ma kb. 1000 ha szőlő terem.

Akik termelnek, azok pedig nem értik a borvidék üzenetét. Ebbe a helyzetbe csöppentünk mi bele 2006-ban. Innen szép talpraállni.

zadban fellendülő lengyelországi fogyasztását már nem Magyarország déli részeinek, a török kézen levő Szerémségnek termése, hanem a hegyaljai szőlő elégíti ki mind nagyobb mértékben. A szerémi bor hordója után 2 forintot, a malvazia barylája után 7 dénárt fizetnek 1524-ben. A szerémségi kiváló vörös borok mellett egy idő óta a fehér borok még jobb árat érnek el. A Szerémségben nem aszúbort, hanem ürmösöket készítenek. Különösen híres a karlovici pezsgőürmös (Tropf - Wermut).